Íme itt egy rövid lista a fentebb feltett kérdésre adható válaszokkal és arra adható reakciókkal.

1. A zöldek a mindennapi életet oly elbűvölően átható fenséges fogyasztás ellenségei, mely fogyasztás garantálja a jólét megteremtésének lehetőségét, illetőleg egyenes úton kalauzolja az emberiséget az egyetemes boldogsághoz.

Ezen a ponton merül fel a jólét kérdése, vessünk egy közelebbi pillantást arra nézvést, hogy mit is jelent valójában. Ernst Friedrich Schumacher, elismert közgazdász nyomdokában elindulva vessük össze a buddhista közgazdaságtant a modern közgazdaságtannal. A modern közgazdaságtan számára a jólét mértékének egyedüli meghatározója az éves fogyasztás mennyisége, tehát levonható azon egyszerű következtetés, mely szerint, aki többet fogyaszt azt nagyobb jólét, aki kevesebbet fogyaszt, azt kisebb jólét övezi. Ehhez képest a buddhista közgazdaságtan a fogyasztást csupán a jólét egyik eszközének tekinti, amelynek célja a minél kevesebb fogyasztás által elérhető legnagyobb jólét véghezvitele, azaz a jólét, mint cél elérése a lehető legkevesebb fogyasztás, mint eszköz felhasználásával. A modern közgazdaságtanban az eszközből cél lesz, maga a fogyasztás válik céllá, melynek eszköze a termelés. Könnyen belátható, hogy nem evidencia, hogy mit értünk jólét alatt. A jólét kérdésére adott reflexió valamiféle szemléletmódot igényel, tehát szükségessé tesz egyfajta önértékelési kritériumot, csakhogy sokkalta egyszerűbb, ha eleve adott társadalmi mintákat veszünk át, mintha önmagunk alakítjuk ki saját szemléletmódunk. Így nem meglepő, hogy a hétköznapi európai polgár fejében kialakult jólét képe inkább a modern közgazdaságtan által táplált fogyasztás központú szemfényvesztés. Valóban a természeti környezet pusztulása a jólét ára? Úgy vélem nem, hiszen ott is leledzik boldogság, ahol nem pazaroljuk két kézzel az erőforrásokat.

2. A zöldek technofóbok, azaz félnek a technológiától, annak minden csodálatos innovációjától.

Fel kell ismernünk, hogy a technológia eszközeinek közreműködésével térben és időben egyaránt messzebbre hatunk, mint ameddig a tudományos megértésünk elér. A technológia innovációinak hatásai maradandóbbak és összetettebbek annál, mint amelyet előrejelezni, végig gondolni tudnánk. Felmerül a kérdés, hogy miért nem int óvatosságra a modern technológia innovációi által okozott következmények megjósolhatatlan volta?

3. Fejlődés ellenesek, ha tehetnék vissza kormányoznának minket a középkorba.

Napjaink uralkodó eszméje a korlátlan fejlődés ideája, melynek alapja az erőforrások felelőtlen pazarlásán alapuló gazdasági növekedés és annak fenntarthatósága, melyet a mindent megváltó technológia és az ezeket működésben tartó intézményrendszerek legitimálnak. A mindinkább áhított növekedés hajtóerejét a tudományos - technikai ismeretek folytonos gyarapodása biztosítja, csakhogy ez komoly áldozatokkal jár. Az áldozat pedig nem más, mint saját természeti környezetünk, melynek sorvadása egyenes útként vezet az önpusztuláshoz. A 20. század végi gazdasági válság alapjaiban ingatta meg a végtelen növekedésbe vetett feltétlen hitet, azonban ez a megingás úgy fest nem volt elegendő egy radikális változáshoz. Sokan napjainkban is szilárdan hisznek ezen eszme felsőbbrendűségében, amelyet a civilizáció végső beteljesüléseként értelmeznek. Azonban a növekedés eszméje csak egy szakasza - reméljük nem az utolsó szakasza - az emberi történelemnek.

Összességében a környezetvédelem olyan terület, amely nem illik bele a mai rendszer működésének logikájába. Sokáig késleltethető a reakció a természeti környezet feltételeire, de minél későbbi a válasz és a megoldás, annál erősebben csap az ostor vége az azt kezében tartó emberiségre.

Zöld körökben igencsak kedvelt és nagyra becsült Meadows házaspár A növekedés határai (Limits to Growth) című írása immár közel negyven évvel ezelőtt, 1972-ben figyelmeztet a véges világban történő végtelen növekedés természeti környezetre gyakorolt hatásának következményeire. A könyv zárszavában a szerzők három lehetséges mintát vázolnak fel a természeti környezetet ért ártalmakra adható reakcióként, melyek közül a következő sorokban a techno-optimizmusnak nevezett mentalitás formát veszem górcső alá.

A techno-optimizmus szellemében hívők szerint (melynek egyik hírhedt képviselője Julian L. Simon amerikai közgazdász) nincs miért aggódnunk, hiszen a jövő gondoskodik magáról, - természetesen a technológia adta eszközök segítségével - ahogy azt mindig is tette. Könnyen belátható, hogy a techno-optimizmust körüllengi némi tudománytalan vak hit, mely olykor a nevetségességgel határos. A techno-optimisták a világot korlátok nélkülinek képzelik el, ahol az emberiség végül majd vígan, teli pakolt bőröndökkel hagyja hátra a Föld nevű bolygót és költözik át a távoli égitestek egyikére. Tévképzet azt gondolni, hogy ez belátható időn belül valódi megoldásként szolgálhat a népességnövekedés problémájára, hiszen egyrészt még nem fedeztünk fel olyan bolygót, mely lakható lenne számunkra, másrészt egy lakhatatlan égitesten megfelelő életkörülmények létrehozása igencsak nehézkes a tudomány mai állását figyelembe véve. Nem beszélve arról, hogy a népesedési tendenciákat nézve, az évente megközelítőleg hetven-nyolcvan millióval növekvő lélekszámú lakost minden esztendőben át kellene telepíteni egy másik bolygóra, amely jelenleg szintén megoldhatatlan feladat.

Az új alaptörvény és hozzá kapcsolódó törvények január elesjén léptek hatályba. Megszűnt az eddigi négyféle ombudsmani intézmény, és az Alapvető Jogok Biztosa veszi át az alapjogok védelmét. Az adatvédelem a kormány alá rendelt hivatalban fogja a független jogi képviseletet ellátni, a kisebbségi és környezetvédelmi helyettes ombudsman pedig az eddigi harmincegynéhány helyett 3-3 fős stábbal folytatja munkáját komolyan vehető jogosítványok nélkül.

Az ombudsmantörvény az új biztos kezébe adta az alapjogvédelem részleteinek kidolgozását, nem a törvény, hanem a hivatal szmsz-e rendelkezik számos lényeges kérdésről. Szabó Máté, aki már évekkel ezelőtt meghirdette elképzelését az egységes ombudsmani rendszerről, és mostanra kiharcolta egyéni ambícióinak törvénybe iktatását, élt ezzel a jogával.

Leendő helyetteseit nem vonta be a hivatal új rendjének kialakításába, még csak nem is tájékoztatta őket terveiről. A folyosókon néha keringtek ugyan pletykák, ezek azonban ritkák voltak és megbízhatatlanok. A zárt ajtók mögött elkészült koncepciót január másodikán küldte ki munkatársainak a hivatal főtitkára.

- az új szervezti felépítés lényegesen átalakul. A jogi osztályok sem a környezetjogi, sem a kisebbségvédelmi kéréseknek nem biztosítanak külön felelősöket. Az ombudsman szerint az egyes jogi referensek minden alapjogot egységesen figyelembe véve, fogják kialakítani a hivatal álláspontját. Így akár az is megtörténhet, hogy aki eddig a paksi atomerőmű kérdéseivel és a nukleáris hulladékkal foglalkozott, ezentúl közjogi feladatokon dolgozik majd.
- a nem jogász munkatársak döntő többségét elbocsátották. Noha minden hatóságnál és ésszerűen működő helyen dolgoznak műszaki és egyéb tudományos munkatársak a szakkérdések megítélésére, itt ez másként fog működni.

Nem lesz tehát többé egyetlen környezetvédelemhez, fenntarthatósághoz értő szakértő az ombudsmani hivatalban, a hosszútávú stratégiai programok egytől egyig leálltak. Nem csak az alapjogok összességét, de a helyes értelmezésükhöz, és ésszerű alkalmazásukhoz, hosszútávú kibontásukhoz szükséges tudást is saját kútfőből kell majd biztosítaniuk a jogászoknak. Kérdés, hogy ez lehetséges-e, még ha a legkiválóbbak dolgoznak is ott?

Hazánk nemzetközi megítélése nem volt a legkedvezőbb az utóbbi időben, talán az egyetlen kivételt jelentette ez alól, hogy nálunk jött létre először a Jövő Nemzedékek Szószólójának intézménye. A nemzetközi elismerést az is mutatja, hogy az ENSZ és több ország fogja követni a magyar példát, az iroda léte és működése minta értékű volt egészen a múlt hétig. Míg máshol minket másolnak, mi már be is zártuk a példaként szolgáló intézményt.

Az ökológiai válság közepén, a globális felelőtlenség és a rövid távon gondolkodás korában a hosszú távú, racionális és jogszerű működés egyetlen jelentős hazai képviselője befejezte a munkát. Vajon mit fognak gondolni a jövő nemzedékek, ha erről olvasnak a történelemkönyvben? Vajon mit fognak látni, ha kinéznek az ablakon?

A fenntartható közösségek és a tájbarát mezőgazdaság érdekében 2011. szeptember 17-én elfogadott pannonhalmi nyilatkozat egyik sarkalatos kérdésköre a helyi piac és annak jelentősége. A helyi piac a globális gazdasági hálózatok uralma alól felszabadító élelmiszer-önrendelkezés és a közösségi tudat helyreállításának és megerősítésének gyökereként értelmezhető, így központi magja a fenntartható fejlődésnek.

A helyi piac létrehozása során számos akadályba ütközik. Gyakorta sem megfelelő számú termelő, sem elegendő mennyiségű termék nem áll rendelkezésre egy piac megalakításához. A szabályozó jogi rendszer átláthatatlan, életidegen és sok helyütt harmonizáció híján ellentmondásos is - ez alapjaiban nehezíti meg a piac létrejöttét. A higiéniai elvárások abszurdak, a helyi termékek többnyire fű alatt cserélnek gazdát, a nagybani piacról érkező áruk kizárása problematikus, az élelmiszerek általános forgalmi adója végett a kistermelői és őstermelői termékek versenyképtelenek a világpiaci árukkal szemben.

A pannonhalmi tanácskozás résztvevői gyakorlati útmutatóval szolgáltak a helyi piac létrehozásának elősegítésére, a következő néhány sorban pontokba szedve összefoglalom a pannonhalmi nyilatkozat helyi piac kérdéskörével kapcsolatos alapvető tennivalóinak listáját. (A kiemelések önkényesek, a teljes és részletes javaslatok az eredeti dokumentumban olvashatóak.)

December 11-én ért véget a durbani klíma-csúcstalálkozó. A hírekben alig jelent meg, Koppenhágára valahogy jobban odafigyelt a világ, talán a komolyabb tüntetések miatt. Európában más a tüntetési kultúra mint Dél-afrikában.

Odakint 7 fok van, pedig már este hat elmúlt és december közepe van. A Meteorológiai Világszervezet ismét melegrekordról jelentett, a "La Niña" évek legmelegebbikét éltük át (ennek a jelenségnek relatív hűtő hatása van), mindent összevéve ez volt a történelem tizedik legmelegebb éve. Az északi sarki jég kisebbre zsugorodott mint valaha.

Novemberben a Nemzetközi Energiaügynökség arra figyelmeztetett, hogy összesen öt évünk maradt a széndioxid kibocsátás csökkentésére. Ha ez után a határ után is folytatjuk a jelenlegi kibocsátásokat, akkor a klímaváltozás folyamatai irreverzibilissé, azaz visszafordíthatatlanná válnak. A tengerek szintje emelkedik, az éghajlati övek elmozdulnak, a terméshozamok csökkennek, a fajok kipusztulása gyorsul és mindezek hatására az emberiséget hatalmas éhínség és népvándorlás fogja sújtani.

Durbanban konferenciázott az ENSZ. 194 ország részvételével kellett megoldást találniuk a klímaváltozásra. A Kyotoi jegyzőkönyv nemsokára lejár, de nem csak ez, hanem az is szükségessé tette az új egyezményt, hogy a legnagyobb kibocsátók (USA, Kína, India, Brazília) abból kimaradtak.

A koppenhágai és cancuni tárgyalások kudarca után eleve kétkedéssel vártam a konferencia végeredményét, ehhez képest meglepő előrelépések történtek, azonban a szükségeshez képest nyugodtan nevezhetjük nevetségesnek a döntéseket.

szerző: Techet Péter jogász, újságíró. (az írás elsőként a Magyar Nemzetben jelent meg)

Csak a győztes forradalmaknak jár ki az a végtisztesség, hogy forradalomként nevezzék meg és ünnepeljék őket. A politika – és a politikának alárendelt jog – világa már csak ilyen: pusztán a siker legitimál. A lázadást a forradalomtól nem annak jogi vagy politikai jellege – hanem csupán sikere különbözteti meg.

A magyar kormány ebben bízva az elmúlt másfél évben az IMF ellen hangolta politikáját. Intézkedései egyrészről egy nemzeti középosztály megerősítését célozták – ugyan az eszközként választott adócsökkentés joggal nevezhető neoliberális, így nagyon is ortodox tettnek –, másrészről az ország gazdasági szuverenitását próbálták meg helyreállítani.

A 2008-as világválság után ugyanis sokan azt hitték – főleg a nyugati baloldali körökben, amelyeknek még mindig nem akadt magyarországi megfelelőjük –, hogy megbukik a neoliberális szabadpiaci dogma, és a piaci folyamatok ellenőrzése globálissá válik.

Az Orbán-kormány ezt próbálta meg nemzetállami keretek között megvalósítani, és e lépései igencsak elnyerték a nyugati baloldal helyeslését. A német Junge Welt napilap címlapon üdvözölte az IMF-fel való tárgyalások megszakítását tavaly nyáron. A brit Guardian-ben pedig Marc Weissbrot a világ többi államának is példaként említette a magyar próbálkozásokat. „Az ellenállás helyes, más államoknak is követniük kell”, írta a neves washingtoni közgazdász. Írását a német baloldali Freitag hetilap rögtön átvette – ami azért is meglepő, mert a Dalos Györgyhöz közel álló újság inkább Orbán-ellenességéről ismert.

De persze nem csak a nyugati baloldal – amelynek befolyása a világpolitikai eseményekre minden híresztelés ellenére gyakorlatilag nulla –, hanem a neoliberális, globális elit is figyelemmel kísérte a magyar utat. Véleményújságjaik, az Economist-tól a Handelsblattig, azonnal óvtak, mondván: könnyen belebukhat Magyarország. Márpedig ők jól tudták, miről beszélnek. Nem csak óvtak, de fenyegettek. A kormány azonban úgy hitte, felveheti a harcot. Hogy amint Weissbrot remélte, majd minket követ a világ. Hogy a 2008-ban megindult neoliberalizmus-kritika nem néhány trockista tüntető utcai bohóckodásába fullad, hanem komoly következményekkel fog járni.

A helytelen és elégtelen politikai definíció szerint a fenntartható fejlődés “a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől” (emígy szól az ENSZ által létrehozott Brundtland Bizottság Közös jövőnk (1987) című jelentése). Ez a meghatározás figyelmen kívül hagyja, hogy a jövő generációjának szükségletei megjósolhatatlanok, ezért a jelen és a jövő generációinak szükségleteit összehasonlítani hamis illúziókból épülő üres fecsegés.

Le kell szögeznem, hogy ami napjainkban zajlik – a korlátlan növekedés eszméjébe vetett hit zászlaja alatt zajló nemtelen cselekedetek, a természeti források lelketlen pusztítása a “jólét” nevében, a technológiai innovációk általi “haladás”, a természeti környezet felett érzett arrogáns felsőbbrendűség - nem tartható fenn és nem fejlődés. Ezen az úton, ebben az irányba tovább haladva végül kietlen és lakhatatlan bolygót hagyunk örökül a jövő generációinak.