Elgáncsolt szabadságharc

szerző: Techet Péter jogász, újságíró. (az írás elsőként a Magyar Nemzetben jelent meg)

Csak a győztes forradalmaknak jár ki az a végtisztesség, hogy forradalomként nevezzék meg és ünnepeljék őket. A politika – és a politikának alárendelt jog – világa már csak ilyen: pusztán a siker legitimál. A lázadást a forradalomtól nem annak jogi vagy politikai jellege – hanem csupán sikere különbözteti meg.

A magyar kormány ebben bízva az elmúlt másfél évben az IMF ellen hangolta politikáját. Intézkedései egyrészről egy nemzeti középosztály megerősítését célozták – ugyan az eszközként választott adócsökkentés joggal nevezhető neoliberális, így nagyon is ortodox tettnek –, másrészről az ország gazdasági szuverenitását próbálták meg helyreállítani.

A 2008-as világválság után ugyanis sokan azt hitték – főleg a nyugati baloldali körökben, amelyeknek még mindig nem akadt magyarországi megfelelőjük –, hogy megbukik a neoliberális szabadpiaci dogma, és a piaci folyamatok ellenőrzése globálissá válik.

Az Orbán-kormány ezt próbálta meg nemzetállami keretek között megvalósítani, és e lépései igencsak elnyerték a nyugati baloldal helyeslését. A német Junge Welt napilap címlapon üdvözölte az IMF-fel való tárgyalások megszakítását tavaly nyáron. A brit Guardian-ben pedig Marc Weissbrot a világ többi államának is példaként említette a magyar próbálkozásokat. „Az ellenállás helyes, más államoknak is követniük kell”, írta a neves washingtoni közgazdász. Írását a német baloldali Freitag hetilap rögtön átvette – ami azért is meglepő, mert a Dalos Györgyhöz közel álló újság inkább Orbán-ellenességéről ismert.

De persze nem csak a nyugati baloldal – amelynek befolyása a világpolitikai eseményekre minden híresztelés ellenére gyakorlatilag nulla –, hanem a neoliberális, globális elit is figyelemmel kísérte a magyar utat. Véleményújságjaik, az Economist-tól a Handelsblattig, azonnal óvtak, mondván: könnyen belebukhat Magyarország. Márpedig ők jól tudták, miről beszélnek. Nem csak óvtak, de fenyegettek. A kormány azonban úgy hitte, felveheti a harcot. Hogy amint Weissbrot remélte, majd minket követ a világ. Hogy a 2008-ban megindult neoliberalizmus-kritika nem néhány trockista tüntető utcai bohóckodásába fullad, hanem komoly következményekkel fog járni.

Ámde nem járt. Az országok többsége nem írta felül addigi politikáját, a neoliberális dogma sehol sem lett megkérdőjelezve – és már a 2008-as válság első évfordulóján az amerikai és európai bankárok hatalmas jutalmakat vehettek fel. Magyarország így nem példamutató lett, hanem kuruc, amelyen példát kell statuálni. És sajnos a magyar kormánynak nagyon is megtetszett ez a bunkermentalitás, amelyben persze van valami meghatóan melodrámai – mint mindenben, amely bukáshoz vezet.

A magyar kormány ahelyett, hogy szövetségeseket keresett volna a neoliberális világparadigma megdöntéséhez, befelé, szimbólumokba, nemzeti hitvallásokba, médiatörvénybe, történelmi freskókba menekült, és úgy hitte, tényleg a befolyás nélküli, nyugaton rég lesajnált Daniel Cohn-Bendit Magyarország legfőbb ellensége.

Pedig éppen nekik kellett volna tudniuk: az erő dönt. Az erő nem Cohn-Benditnél, de nem is a magyar nemzetállamnál van. A globális piac valamennyi problémája – adóparadicsomok léte, határokon átnyúló pénzügyi ügyletek adózatlansága, munkahelyek delokalizációja, nem-állami választott bíráskodás elterjedése – túlnőtt a nemzetállami kereteken, így azokon bévül – hiába is szép eszme a nemzeté – megoldani immáron nem lehet. A nemzetállamok szerepe mára annyi, hogy egy folyamatos adó- és bérversenyben a multinacionális tőkének kedvezően csökkentsék az adókat, építsék le a munkajogi szabályokat, tartsák alacsonyan a béreket. A neoliberalizmus éppen ezért egyáltalán nem érdekelt a nemzetközi politika erősödésében. Elvégre minél széttagoltabb a világ, minél több kis nemzetecske, nemzetállamocska létezik, annál könnyebb versenyeztetni őket. Ki csökkenti még jobban az adókat? Kinél van még gyerekmunka is? Hol rúgható ki szó nélkül a munkás? És mindig lesz egy Banglades, amely még alacsonyabb feltételekkel várja a multinacionális tőkét.

A szuverén állam legfontosabb jellemzője azonban éppen a szuverén adópolitika. A német államtan Steuerstaat-ról beszél, ami arra is utal, hogy az állam az adók révén irányítja, szabályozza a belső piacait. Ha azonban az adókivetés immáron nem az államok szuverén akaratától, hanem a multinacionális tőkének való megfeleléstől függ, voltaképpen a nemzetállami szuverenitás díszítőelemmé, puszta ideológiává válik. Azaz hamis tudattá.

A globális gazdaság a nemzetállami politika fölé nőtt. Az olasz és a görög kormányválság jól bizonyítja mindezt. Rómában és Athénben immáron nem a nép, hanem „a piacok” – akik gyakorta „idegesek” – választanak maguknak tetsző kormányokat. Nem csak az állam, de már a nép sem szuverén. Ha megmaradunk – immáron csak a játék kedvéért – a nemzetállami keretek között, az a politika végét, a világgazdasági szempontok végső győzelmét jelenti.

A magyar kormány egyetlen hibája, hogy elhitte: még mindig szuverén. Miközben a radikális adócsökkentéssel, a munkajogi szabályok fellazításával már maga elismerte politikai szuverenitásának viszonylagosságát – elvégre politikáját arra hangolta, hogy Magyarországot minél tetszetősebbé tegye a multinacionális tőke kegyeiért folyó globális versenyben. Márpedig a multinacionális tőkének az az ország szokott tetszeni, ahol a munkavállalók szegények, csendesek, elnyomottak, jogfosztottak és korlátlanul terhelhetőek.

Vége hát az önálló politikának? A nemzetállaminak bizonyosan. „Nem vagyunk szuverének”, mondta még Németországról is saját kereszténydemokrata pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble. Bármily elkeserítő, a gazdasági folyamatok nemzetállami törvényekkel nem szabályozhatóak. A multinacionális konszernek bármikor tovább állhatnak, pénzeiket nyugodtan kivihetik, esetleg egyenesen valamely adóparadicsomban tarthatják. „A politika végének alternatívája abban állna, hogy a piacok után nő”, írta Jürgen Habermas. A globális gazdasági és környezeti problémákra csak nagyobb politikai összefogással lehet választ adni. Magyarország egyedül érdektelen. Bevezetheti a bankadót nyugodtan, de úgyis megbüntetik. Megvédheti a frankhiteleseket, de úgyis leminősítik. Ám nehezebb helyzetben lennének a globális aktorok, ha legalább európai szinten sikerülne egységesen szabályozni, korlátozni a túlzott piaci szabadságot.

A tét nem kevés. A neoliberális dogma képviselői folyamatosan vadásszák le az európai államokat. A görög állampapírokért az országnak már több mint harminc százalék kamatot kellene fizetnie, a német állampapírokat viszont azért nem veszik, hogy így kényszerítsék kamatemelésre a német államot. Végső soron a cél, hogy valamennyi állam eladósodjék, és politikai szuverenitásvesztése immár kész tény legyen.

Bokros Lajos közben megüzente: csak szenvedések árán lehet gazdaságpolitikát folytatni. Értjük. A gazdasági válságot nem sokan élték túl – de a neoliberális dogmáknak sikerült. The Strange Non-Death of Neoliberalism – amint Colin Crouch brit politológus idei sikerkönyvének címe mondja. A válság vesztesei nem a bankok vagy a tőzsdei cégek – ahol matematikai algoritmusokkal vernek szét akár egész országokat (ajánlatos elolvasni e beteges, belterjes tőzsdei világról Robert Harris oknyomozáson alapuló legújabb regényét, a Fear Index-et) –, hanem a nemzetállami szuverenitás.

A neoliberalizmus útja azonban eleve válságokon át vezet. Sokkterápia. Milton Friedmann már az ötvenes években megmondta, hogy a szabad piac csak akkor lehet sikeres, ha a zavaró mellékkörülménynek számító lakosságot folyamatos sokktámadásoknak teszik ki.

A neoliberalizmus, hasonlóan a klasszikus liberalizmushoz, sohasem volt híve a demokráciának. A demokráciában ugyanis a nép megzavarhatja a szabad piacok működését. Éppen ezért a legideálisabb kapitalista-liberális rendszer mindig autoriter. Chile volt a főpróba, ahol katonai puccsal vonultak be a chicagói fiúk. Bebörtönzések, kínzások sorozata, az állami vagyon elprivatizálása, igazi sokkterápia zajlott – miközben egy szűk elit valóban jelentősen meggazdagodott. Ma Chilében csak ők látszanak, mert a szegényeket magas falak mögé száműzték és választójoguktól gyakorlatilag megfosztották.

A magyar kormánynak egymagában csak egy történelmi lábjegyzetként érdekes vereséget sikerülhet elérnie, ha marad a kuruc gazdaságpolitikánál. Csak másokkal együtt állítható vissza a politika primátusa és a népszuverenitás. Ne higgyük, hogy Magyarország egyedül van, hogy bennünket valamiféle magyarellenes világ-összeesküvés sújt. Dehogy. Magyarok, görögök, olaszok, portugálok, franciák, írek, lettek, és nemsokára németek, franciák (stb.) egyaránt zavaró tényezők a szabad piacon. Külön-külön nem, de együttesen azonban már tényleg meg tudnák zavarni a neoliberális dogmák megvalósítását.

És akkor a neoliberalizmus kapna sokkot – nem mi.