Filozófia

Íme itt egy rövid lista a fentebb feltett kérdésre adható válaszokkal és arra adható reakciókkal.

1. A zöldek a mindennapi életet oly elbűvölően átható fenséges fogyasztás ellenségei, mely fogyasztás garantálja a jólét megteremtésének lehetőségét, illetőleg egyenes úton kalauzolja az emberiséget az egyetemes boldogsághoz.

Ezen a ponton merül fel a jólét kérdése, vessünk egy közelebbi pillantást arra nézvést, hogy mit is jelent valójában. Ernst Friedrich Schumacher, elismert közgazdász nyomdokában elindulva vessük össze a buddhista közgazdaságtant a modern közgazdaságtannal. A modern közgazdaságtan számára a jólét mértékének egyedüli meghatározója az éves fogyasztás mennyisége, tehát levonható azon egyszerű következtetés, mely szerint, aki többet fogyaszt azt nagyobb jólét, aki kevesebbet fogyaszt, azt kisebb jólét övezi. Ehhez képest a buddhista közgazdaságtan a fogyasztást csupán a jólét egyik eszközének tekinti, amelynek célja a minél kevesebb fogyasztás által elérhető legnagyobb jólét véghezvitele, azaz a jólét, mint cél elérése a lehető legkevesebb fogyasztás, mint eszköz felhasználásával. A modern közgazdaságtanban az eszközből cél lesz, maga a fogyasztás válik céllá, melynek eszköze a termelés. Könnyen belátható, hogy nem evidencia, hogy mit értünk jólét alatt. A jólét kérdésére adott reflexió valamiféle szemléletmódot igényel, tehát szükségessé tesz egyfajta önértékelési kritériumot, csakhogy sokkalta egyszerűbb, ha eleve adott társadalmi mintákat veszünk át, mintha önmagunk alakítjuk ki saját szemléletmódunk. Így nem meglepő, hogy a hétköznapi európai polgár fejében kialakult jólét képe inkább a modern közgazdaságtan által táplált fogyasztás központú szemfényvesztés. Valóban a természeti környezet pusztulása a jólét ára? Úgy vélem nem, hiszen ott is leledzik boldogság, ahol nem pazaroljuk két kézzel az erőforrásokat.

2. A zöldek technofóbok, azaz félnek a technológiától, annak minden csodálatos innovációjától.

Fel kell ismernünk, hogy a technológia eszközeinek közreműködésével térben és időben egyaránt messzebbre hatunk, mint ameddig a tudományos megértésünk elér. A technológia innovációinak hatásai maradandóbbak és összetettebbek annál, mint amelyet előrejelezni, végig gondolni tudnánk. Felmerül a kérdés, hogy miért nem int óvatosságra a modern technológia innovációi által okozott következmények megjósolhatatlan volta?

3. Fejlődés ellenesek, ha tehetnék vissza kormányoznának minket a középkorba.

Napjaink uralkodó eszméje a korlátlan fejlődés ideája, melynek alapja az erőforrások felelőtlen pazarlásán alapuló gazdasági növekedés és annak fenntarthatósága, melyet a mindent megváltó technológia és az ezeket működésben tartó intézményrendszerek legitimálnak. A mindinkább áhított növekedés hajtóerejét a tudományos - technikai ismeretek folytonos gyarapodása biztosítja, csakhogy ez komoly áldozatokkal jár. Az áldozat pedig nem más, mint saját természeti környezetünk, melynek sorvadása egyenes útként vezet az önpusztuláshoz. A 20. század végi gazdasági válság alapjaiban ingatta meg a végtelen növekedésbe vetett feltétlen hitet, azonban ez a megingás úgy fest nem volt elegendő egy radikális változáshoz. Sokan napjainkban is szilárdan hisznek ezen eszme felsőbbrendűségében, amelyet a civilizáció végső beteljesüléseként értelmeznek. Azonban a növekedés eszméje csak egy szakasza - reméljük nem az utolsó szakasza - az emberi történelemnek.

Összességében a környezetvédelem olyan terület, amely nem illik bele a mai rendszer működésének logikájába. Sokáig késleltethető a reakció a természeti környezet feltételeire, de minél későbbi a válasz és a megoldás, annál erősebben csap az ostor vége az azt kezében tartó emberiségre.

A helytelen és elégtelen politikai definíció szerint a fenntartható fejlődés “a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől” (emígy szól az ENSZ által létrehozott Brundtland Bizottság Közös jövőnk (1987) című jelentése). Ez a meghatározás figyelmen kívül hagyja, hogy a jövő generációjának szükségletei megjósolhatatlanok, ezért a jelen és a jövő generációinak szükségleteit összehasonlítani hamis illúziókból épülő üres fecsegés.

Le kell szögeznem, hogy ami napjainkban zajlik – a korlátlan növekedés eszméjébe vetett hit zászlaja alatt zajló nemtelen cselekedetek, a természeti források lelketlen pusztítása a “jólét” nevében, a technológiai innovációk általi “haladás”, a természeti környezet felett érzett arrogáns felsőbbrendűség - nem tartható fenn és nem fejlődés. Ezen az úton, ebben az irányba tovább haladva végül kietlen és lakhatatlan bolygót hagyunk örökül a jövő generációinak.

Lehetséges volna, hogy a barlanglakás és mammutvadászat nem csak távoli őseink, de távoli utódaink számára is az élet szükséges velejárója lesz? Persze ez bizarrul hangzik, de az emberiség őstörténetével kapcsolatos legújab felfedezések tükrében már nem is annyira valószínűtlen lehetőség.

Kezdjük a történetet az elején. Ahogy az sorozat előző részéből kiderült, az emberiség (pontosabban a homo sapiens) 70 000 évvel ezelőtt rajzott ki Kelet-Afrikából és néhány tízezer év alatt kiszorította a rivális emberfajokat, többek között a neandervölgyieket. 30-40 ezer éve már Afrika, Ázsia, Ausztrália és Európa nagy részét a homo sapiens népesítette be, a rivális emberfajok eltűnőben lévő töredékei ekkor már csak néhány félreeső zugban (elsősorban Nyugat-Európa és Délkelet-Ázsia peremvidékein) fordultak elő.

Modern ember –a jelenlegivel megegyező testi adottságokkal,az agykapacitást is beleértve- tehát már több tízezer évvel ezelőtt benépesítette a bolygó nagy részét. Letelepedett földművelő civilizációkról viszont csak a legutóbbi 8-10 ezer évből tudunk, az emberiség írott történelme pedig csak 5-6 ezer éves. Mit csináltak őseink az azt megelőző 60 ezer év során? Erre a kérdésre a 20. század első felében még viszonylag megnyugtató választ nyújtott az a tévhit, ami az egyik rivális emberfajt, a neandervölgyieket egyfelől rendkívül primitívnek, másfelől a homo sapiens közvetlen ősének tartotta. Mivel a homo sapiens a neandervölgyieket csak 25 ezer évvel ezelőtt szorította ki Nyugat-Európából, ezért azt gondolták, hogy csak ekkor fejlődött ki a primitív neandervölgyi emberből a modern ember. Így ha volt is némi intervallum a modern ember feltételezett megjelenése, és a civilizáció kezdete között, ez korántsem volt olyan mértékű, mint amiről ma tudunk, valamint az emberiség feltételezett gyors és recens biológiai evolúciója még azzal a gondolatmankóval is kecsegtetett, hogy a neandervölgyiekből kifejlődött korai modern emberek esetleg még mindig egy kicsit primitívek lettek volna.

Azóta azonban kiderült (ahogy erről a sorozat előző két cikkében is szó volt), hogy a neandervölgyi ember nem a homo sapiens őse, hanem egy vele párhuzamosan létező, biológiailag különálló, rivális emberfaj volt. Kiderült az is, hogy maga a homo sapiens vagyis a modern ember nem 25 ezer, hanem közel 200 ezer évvel ezelőtt hjelent meg Kelet-Afrikában, 70 ezer évvel ezelőtt rajzott ki onnan először Dél- és Délkelet-Ázsiában, és 40-25 ezer évvel ezelőtt zajlott le az a folyamat, amikor Európából is kiszorította a neandervölgyieket.

Ezzel viszont nyugtalanítóan nagyra, több tízezer év hosszúra nyúlik az az időintervallum, amikor is őseink a modern emberi mivolt teljes arzenáljával (agykapacitás, eszközhasználat, ruhaviselet – a ruhatetű is genetikailag 70 ezer évvel ezelőtt vált önálló fajjá) felszerelkezve sem mutattak fel különösebb civilizációs eredményeket. Még ha azt a körülményt is figyelembe vesszük, hogy a Toba-kitörés, az ezt kísérő technológiai és szociológiai fejlődési ugrás, valamint az emberiség Kelet-Afrikából való kirajzása csak 70-80 ezer évvel ezelőtt következett be, akkor is, 60-70 ezer év esik a homályzónába. Ez 6-9-szer olyan hosszú időszak, mint a letelepedett földművelés ismert története, és 10-14-szer olyan hosszú, mint az emberiség ismert írott történelme.
Racionálisan végiggondolva több tízezer éves földművelő civilizációknak kellene létezniük bolygónkon, több tízezer éves írott történelműnknek kéne lennie, és ha a technológiai fejlődést nézzük, akkor vagy már 50 ezer évvel ezelőtt be kellett volna következnie a most várható ökológiai válságnak, vagy már egy Star Wars univerzumban kellene élnünk.

Ahogy az a sorozat első részéből kiderült, a modern ember, (azaz a velünk minden testi adottságában, így agykapacitásában is azonos homo sapiens) nagyjából 200 000 évvel ezelőtt tűnt fel Északkelet-Afrikában. Létezésének első 130 000 éve a rendelkezésre álló adatok szerint meglehetősen stabil volt. Őseink Afrika északkeleti és keleti részét lakták. Ekkoriban Európában a velük intelligencia terén lényegében azonos szitnen álló neandervölgyi ember volt domináns, amely gyanúsan emlékeztetett a norvég népmesék trolljaira. Őseinktől keletre, Dél- és Délkelet Ázsiában a modern embernél és a neandervölgyi embernél is jóval primitívebb homo erectus volt elterjedt, melynek a mai Indonéziában bizonyítottan kialakult alig egyméteres, hobbitszerű törpe változata is. Őseink déli szomszédja pedig hosszú időn át az Afrika déli felét belakó homo rhodesiensis volt. Ez a felállás több tízezer éven át így maradt, azonban 130 000 évvel biológiai fajunk, a homo sapiens megjelenése után, azaz 70 000 évvel ezelőtt történt valami. Őseink hirtelen robbanásszerű expanzióba kezdtek, és Északkelet-Afrikából kirajzva benépesítették az egész bolygót, kiszorítva a többi emberfajt. 40 000 évvel ezelőtt már szinte egész Afrika, Ázsia és Európa területén őseink voltak dominánsak. A homo rhodesiensis és a homo erectus ekkorra már teljesen kihalt, már csak Európa északi és nyugati peremén voltak jelen a neandervölgyi emberek utolsó megmaradt csoportjai, és a mai Indonézia eldugott szegleteiben a hobbitszerű homo floresiensis.

Mi történt 70 000 évvel ezelőtt, ami kimozdította addigi nyugalmukból őseinket, és elindította a homo sapiens robbanásszerű kirajzását?

Álomidők – így nevezik az ausztrál őslakók azt a mitikus őskort, amikor a természetfeletti lények még együtt éltek az emberiséggel a földön.

A gyerekkorunkban, az iskolapadban tanult őskor-kép minden csak nem misztikus. Görnyedt kis majomember profilból, előtte már egyenesebb tartású társa, majd így tovább, és a sor végén végül a modern ember, egyenes háttal, büszkén, dárdával a kezében – az emberi evolúció még néhány évtizeddel ezelőtt is általános elképzelése. Az utóbbi évtizedek kutatásainak tükrében viszont egészen más kép rajzolódik ki, amely szakmai körökben már közismert, a nagy nyilvánosság körében viszont még a régi megközelítés él.

A félreértés
A félreértésre az egyik fő okot a neandervölgyi ember adta, két okból. Az egyik az a feltételezés volt, hogy a neandervölgyi ember a modern ember őse. A másik pedig az a feltételezés, miszerint a neandervölgyi ember görnyedt tartású, primitív majomember volt.

Mivel a neandervölgyi leleteket Európában csak 30-40 ezer évvel ezelőtt váltják fel a modern ember leletei, így a fenti két feltételezésre alapozva évtizedeken át egy olyan kép volt meghatározó, miszerint a primitív, görnyedt, félállati majomemberből mindössze néhány tízezer évvel ezelőtt alakult ki a beszédre és civilizációra képes modern ember.

Csakhogy mostanra világossá vált, hogy mindkét feltételezés téves volt.

1. A neandervölgyi ember valójában nem őse a modern embernek, hanem egy azzal párhuzamosan létező, rokon, de biológiailag különállónak tekinthető faj.
2. A neandervölgyi embert görnyedt majomembernek tartó feltételezés a kutatásnak abból a korai fázisából származik, amikor még viszonylag kevés csontlelet állt rendelkezésre. Ezek közül a korai leletek közül az egyik legteljesebbre épült a görnyedt majomember képzete. A leletről azonban azóta kiderült, hogy egy súlyos izületi gyulladásban szenvedő öregemberé volt, és ez okozta a görbe tartást. Tehát a neandervölgyi ember nem görbe tartású majomember volt, hanem sok tekintetben a modern ember közel egyenrangú evolúciós vetélytársa.

Néhány napja meglehetősen abszurd körümények között Magyarországot ismét lappangó irrendenta törekvésekkel vádolták meg, ezúttal egy, az 1848-as közép-európát ábrázoló, szőnyegbe szőtt térkép miatt. A szőnyeg körül kialakult abszurd polémia csak egyetlen tünete a magyar politikai jobboldal identitása körüli problémáknak.

Gyakran tárgyalt kérdés, hogy Magyarországon a jobb-bal felosztás jelentős mértékben eltér a nyugati világban alkalmazott bal-jobb definíciótól. Miszerint nálunk gyakran a jobboldal képviseli azt, amit sok más országban a baloldal, és a baloldal azt, amit sok más országban a jobboldal. Kevéssé ismert jelenség azonban, hogy a szociális, ökológiai, és a globalizációhoz kapcsolódó kérdéseken kívül még a magyar jobboldal számára egyik legfontosabb témában, a határon túli magyarság kérdésében is jelen van ez a paradoxon.

És itt érünk vissza a szőnyeghez. Nyugat-Európában számos őshonos népcsoport, nemzetiség próbálkozott a határon túli magyarság törekvéseinél nem egyszer kifejezetten radikálisabb módszerekkel is megbolygatni a status quo-ot, nem egyszer ugyancsak egy-egy támogató anyaországgal a háta mögött. Gondoljunk csak Baszkföld, Katalónia, az Ausztriát anyaországként maga mögött tudó Dél-Tirol, vagy az Írországra mint anyaországra hasonlóképpen támaszkodó északír republikánusok törekvéseire. Különösen Észak-Írország és Dél-Tirol esetében ezekbe a törekvésekbe legalább annyira lehetett volna irredenta szándékokat belelátni, mint azt a magyar törekvésekbe szokás. De valamiért ez mégsem nagyon fordul elő. Míg a nyugati közvélemény valamiért igen hajlamos arra, hogy a határon túli magyarság és az anyaország speciális kapcsolatának kérdésében egy szomszédait inzultáló aggresszív Magyarországban lássa a probléma gyökerét, addig Dél-Tirol, Észak-Írország, Baszkföld, vagy Katalónia esetében sokkal inkább hajlamos olyan nemesebb eszmékre asszociálni, mint a népek önrendelkezési joga, az elnyomott kisebbségek küzdelme kulturális önazonosságuk védelmében, sőt, Észak-Írország esetében még a szociális igazságosság kérdése is.

Az euroatlanti civilizáció amúgy más dolgokban (különösen gazdasági kérdésekben) egymással gyakran egyet nem értő baloldali és liberális médiája is alapvetően rajong a jogaikért küzdő elnyomott kisebbségekért, csak valahogy a határon túli magyarságnak soha nem sikerül a nemzetközi közvélemény szemében elég látványosan felvennie ezt a szerepet. A nemzetközi közvélemény a Kelet-Európában jogaikért küzdő elnyomott kisebbségekként az utóbbi évtizedekben felfedezte már magának a muzulmán bosnyákokat, a koszovói albánokat, kiemelt hangsúllyal a térség bármely országában élő romákat, sőt, bizonyos mértékig még a balti országokba a szovjet korszakban betelepített orosz népességet is, a határon túli magyarság azonban valamiért gyakran inkább egy szomszédait inzultáló aggresszív nacionalista Magyarország ötödik hadoszlopaként jelenik meg.