Klíma-energia

Az argentin kormány szép ideológiával körültámogatott akcióval államosította a spanyol Repsol argentin leányvállalatát, az YPF-et. Ezzel párhuzamosan, látszólag a falklandi háború 30-dik évfordulója okán újra napirendre került a jelenleg brit szigetcsoport hovatartozása.

A Washington Post persze bejelenti, hogy Argentina elnöke továbbra sem a jövőbe tart, nem akar belépni a demokratikus országok boldog családjába bla bla bla.

Érdekes ez a két történet így egymás mellett. Talán a világ vezetői mégis csak foglalkoznak a nem-megújuló természeti erőforrások elfogyásával? A jelek szerint igen. Az Argentin elnök világosan látja, hogy két egyre inkább különböző út áll előtte: vagy hagyja, hogy a nyugat-európai vállalatok termeljék ki a "földrajzilag hozzá tartozó" olajat és ő maga importőrré váljon, vagy megszerzi az olajat, és exportálni fog.
A rohamosan emelkedő olajárak egyre inkább kiélezik ezt a kérdést, és lényegében semmi nem szól amellett, hogy "demokratikus országhoz méltó módon" hagyja, hogy a jogszerű üzleti tevékenységet folytató vállalatok békén kitermeljék az olaját.

A Washington Post tehát téved, Argentina nagyon is a jövőbe tekint.

Az alábbi animációt a NASA Goddard intézete készítette az elmúlt 131 év hőmérséklet adataiból. Azért épp 1880-tól kezdve, mert ettől a ponttól kezdve gyűjtik a megbízhatónak tartott, modern hőmérséklet adatokat világszerte.

Az animációban a színek az 1951-1980-as időszak átlaghőmérsékletéhez viszonyítva mutatják az eltéréseket (meglepő módon a kék a hűvösebb a piros-sárga a melegebb átlaghőmérsékletet jelenti).

Az animációban jól látható a hőmérséklet emelkedése az 1970-es évektől kezdve:

További információk a NASA és a Climate Central oldalain.

Anote Tong, Kiribati miniszterelnöke tárgyalásokat kezdett a Fiji szigetek kormányával körülbelül 5000 hektárnyi földterület megvásárlásáról, ahová teljes népességével együtt költözhetne. Kiribati 32 korallszigetéből néhány kisebb már eltűnt a globális felmelegedés miatt emelkedő tengerszint miatt, és a többire is hasonló sors vár, hiszen az ország legmagasabb pontja is csak néhány méterrel van a tengerszint felett.

A miniszterelnök nem szeretne menekült-státuszért folyamodni. Először a képzettebbeket költöztetnék át, hogy megteremtsék a megfelelő körülményeket, és hasznos tagjai lehessenek annak az országnak, ahová költöznek.

Kiribati már korábban elindította a kivándorlásra oktató programját, ami lassanként az ország minden lakója számára nem a közeli jövő, hanem a jelen tennivalóit tanítja. A kiribati kormány nemzetközi segítséget kér, mert egy ilyen kis ország nem képes egyedül előteremteni azt az összeget, amivel új földet vásárolhatnának maguknak.

Kevés olyan szörnyű feladattal nézhet szembe egy nép vezetője, mint az ország végleges megszűnésére való felkészítés. A miniszterelnök egyébként tárgyalt Új Zélanddal is az átköltözés lehetőségéről. Be kell látniuk, hogy ha erre a helyzetre nem találnak hamarosan valamilyen megoldást, akkor menekülttáborokban és az óceánban fogja végezni az ország teljes népessége.

Ennek a történetnek a fényében még az egyébként be nem tartott CO2 kibocsátási célok is cinikusak. Kiribati nyilván nem az egyetlen óceániai ország, amely számára az irreverzibilis klímaváltozás nem elméleti tudományos kérdés, amely fölött elrágódhatnak a nyugati politikusok, vagy olyasmi, aminek a valóságtartalmában kételkedni lehet. Ők talán nem értik, de biztosan látják a tengerszint emelkedését. Nem a közeljövőben, hanem most.

December 11-én ért véget a durbani klíma-csúcstalálkozó. A hírekben alig jelent meg, Koppenhágára valahogy jobban odafigyelt a világ, talán a komolyabb tüntetések miatt. Európában más a tüntetési kultúra mint Dél-afrikában.

Odakint 7 fok van, pedig már este hat elmúlt és december közepe van. A Meteorológiai Világszervezet ismét melegrekordról jelentett, a "La Niña" évek legmelegebbikét éltük át (ennek a jelenségnek relatív hűtő hatása van), mindent összevéve ez volt a történelem tizedik legmelegebb éve. Az északi sarki jég kisebbre zsugorodott mint valaha.

Novemberben a Nemzetközi Energiaügynökség arra figyelmeztetett, hogy összesen öt évünk maradt a széndioxid kibocsátás csökkentésére. Ha ez után a határ után is folytatjuk a jelenlegi kibocsátásokat, akkor a klímaváltozás folyamatai irreverzibilissé, azaz visszafordíthatatlanná válnak. A tengerek szintje emelkedik, az éghajlati övek elmozdulnak, a terméshozamok csökkennek, a fajok kipusztulása gyorsul és mindezek hatására az emberiséget hatalmas éhínség és népvándorlás fogja sújtani.

Durbanban konferenciázott az ENSZ. 194 ország részvételével kellett megoldást találniuk a klímaváltozásra. A Kyotoi jegyzőkönyv nemsokára lejár, de nem csak ez, hanem az is szükségessé tette az új egyezményt, hogy a legnagyobb kibocsátók (USA, Kína, India, Brazília) abból kimaradtak.

A koppenhágai és cancuni tárgyalások kudarca után eleve kétkedéssel vártam a konferencia végeredményét, ehhez képest meglepő előrelépések történtek, azonban a szükségeshez képest nyugodtan nevezhetjük nevetségesnek a döntéseket.

A magyar energetikai ipar szerintem (is) legértelmesebb figurája, Varró László, akinek nagy érdeme, hogy még MOL-os vezetőként meghonosította az olajcégnél a „klímás” szemléletet, és akit a minap neveztek ki a Nemzetközi Energia Ügynökség szén- gáz- és árampiacokért felelős igazgatójának, nemrég a FigyelőNeten megjelent két részes interjújában azt mondta, hogy „a megújuló energia nem cél, hanem eszköz. Cél a környezetszennyezés csökkentése.” Gyakorlatilag ugyanígy fogalmazott a Heti Válasz konferenciáján Zsoldos István is, aki a MOL vezető közgazdászának székében Varrót követte, mikor őt stratégiai vezérigazgató-helyettessé léptették elő.

A megújulók terjesztése vagy a hatékonyság növelése valóban nem cél, hanem eszköz, a cél azonban nem egyszerűen a kibocsátás-csökkentés, hanem a meghatározott mértékű kibocsátás-csökkentés meghatározott idő alatt. Hogy miért, s hogy mennyi az a „meghatározott”, erről szól ez a bejegyzés.

2009-ben – a koppenhágai klímakonferenciára készülve – különszámot jelentett meg a Nature, a világ első számú tudományos lapja, melyben az elmúlt pár év egyik legjelentősebb klímaváltozással kapcsolatos tanulmányát publikálta Malte Meinshausen munkatársaival. Ebben az írásban a szerzők arra mutatnak rá, hogy amennyiben 25%-os valószínűséggel tartani akarjuk a Koppenhágában és Cancúnban is kitűzött, és mindenki által vállalt 2°C-os határt, akkor a jelenleg gazdaságosan kitermelhető olaj-, gáz- és szénkészletek kevesebb mint negyedét, ismétlem: a jelenleg gazdaságosan kitermelhető olaj-, gáz- és szénkészletek kevesebb mint negyedét égethetjük csak el a következő 40 évben (ráadásul igen optimistán feltételezik, hogy 2050-ig nemhogy leállnak az erdőirtások, de beindulnak a nagyarányú erdőtelepítések is).

Angela Merkel német kancellárasszony atommoratóriumot rendelt el, pedig nem olcsó mulatság az ilyesmi, és azt se mondhatjuk, hogy nem ért hozzá: fizikai kémiából doktorált. A világon sokfelé hasonló lépéseken gondolkodnak, és Európa-szerte vizsgálják felül az atomerőművek állapotát: jobb más kárán tanulni.

A Japánban történt szörnyű tragédiából pedig sokat tanulhatunk. Egy olyan országban, ahol a monszun és a földrengések a mindennapi élet részei, a társadalom vélhetően alaposan felkészült az ilyen helyzetek kezelésére. Ha valaki mégse tenne így, egy nagy vihar, vagy egy átlagosnak mondható földrengés azonnal észre térítené: összedőlne a háza, megsérülnének a szerettei. Japán ráadásul a világ egyik legfejlettebb technológiai országa: ami ma ilyen téren lehetséges, arra ők képesek is.

A múlt héten azonban olyan történt, amire a jól szervezett japán társadalom se volt felkészülve: a Richter skála szerinti 9-es erejű földrengés és az utána következő cunami nem csak városokat és emberek tízezreit sodorta magával, de a fukushimai atomerőmű több reaktora is súlyos károkat szenvedett. Az eseményeket már sokan megírták: a helyzetet nehezen kontrollálják, a hűtőrendszerek túlmelegedtek, az épületek megrongálódtak, a helyreállítás nagyon nehezen halad: sugárzó anyag került a levegőbe, sokak egészségét súlyosan károsítva. Még nem tudjuk, hogy mi lesz a történet vége.

„Úgy vélem, mint minden hazugságnak, ennek is a fele igaz.” – nyilatkozta a klímaváltozásról Aigner Szilárd, a fél ország időjósa a Velvetnek (mentségemre szolgáljon, hogy a mandiner.hu-n láttam az interjút).

Huh, hát erre mondta az egyik kommentelő, hogy

„a sarki jég fokozott olvadása félig igaz?
az egyre szélsőségesebb időjárás félig igaz?
a kimutathatóan, évről évre melegebb nyarak és telek csak félig igazak?
a fokozott csapadékmennyiség félig igaz?
az átlaghőmérséklet emelkedése csak félig igaz?
Szilárd, te csak félig vagy hülye”

De fordítsuk komolyabbra a szót, és nézzük, mivel érvel Aigner.

Egy korábbi bejegyzésben már szóltunk Miskolcziról, de azért pár dolgot még érdemes rögzíteni.

Bár kétségkívül egykori NASA-kutatóról van szó, fontos leszögezni, hogy Miskolczi egyelőre nem szállt be a tudományos vitába. Elvileg közhely, de nem árt többször megismételni, hogy tudományos eredménynek az számít, amit referált tudományos lapban közölnek. Ezeket a tanulmányokat csak úgy lehet érdemben kritizálni, ha tudományos módszertannal készült cikket publikálunk valamely referált szakmai folyóiratban. Így ugyanis véleményünk egy szigorú ellenőrzési mechanizmuson esik át, hiszen a közlésre beadott írást a folyóirat szerkesztősége kiadja több bírálónak, a szűkebb szakterület jó ismerőinek, akik elolvassák, kritikai megjegyzéseket fűznek hozzá, javítást vagy alaposabb érvelést javasolnak, adott esetben új adatokat kérnek be, és végül közlésre vagy elutasításra ajánlják a cikket. Más szóval ellenőrzik, hogy megfelelő tudományos módszertannal készült-e a kutatás, valamint hogy kellően alá van-e támasztva a mondanivaló, mindemellett pedig építő jellegű kritikákkal segítenek javítani a publikációt. Ez egy igen hosszú folyamat, sokszor több mint egy évet is igénybe vesz. Ha elfogadják a tanulmányt, akkor az első akadály átugorva, részei vagyunk a tudományos vitának, és innentől a kérdés az, hogy érkezik-e érdemi cáfolat, illetve hogy eredményünk kiállja-e az idő próbáját. Ha azonban nem sikerül a művelet, azaz ha nincs olyan komolyan vehető lap, mely lehozná világraszóló írásunkat, akkor az annak a szomorú jele, hogy vagy semmi újdonság nincs benne, vagy egyszerűen teljesen hibás, rossz.

2011-ben az MTA GGKI-ban a Miskolczi-féle üvegházelmélet kritikai vizsgálata címmel egyéves időtartamú ún. „pilot projekt” indult. A projekt bemutatójára és első vitaülésére 2011. január 17-én az MTA Nádor utcai tanácstermében került sor. A rendezvényre meghívót kaptak az MTA tagjai, az MTA Meteorológiai Bizottsága, az OMSZ, az egyetemek, a VAHAVA program képviselői és a téma más hazai szakértői.

Régen vártuk ezt a pillanatot. A nemzetközi tudományos közvélemény döntő többségével megy szembe Miskolczi Ferenc amikor azt állítja, hogy a széndioxid légköri tartalmának erőteljes növekedése ellenére a légkör infravörös abszorpciós képessége, azaz üvegházhatásának mértéke nem növekedett.. Ilyenből persze láttunk már eleget, csak az a baj, hogy Miskolczi a NASA munkatársa volt, elég komoly eszköztárral kutatott, az állításai is visszafogottabbak, ugyanakkor mégis alapjaiban rengetik meg a klímatudományt, ha igazak. De a másik oldalon sem gyenge erők gyűltek össze: a legjelentősebb tudományos folyóiratcsoport, a Nature már külön szaklapot indított a klímaváltozással kapcsolatos publikációknak, a földtudomány valamire való tudósainak többsége egyetért abban, hogy a klímaváltozást az ember által kibocsátott széndioxid által megnövelt üvegházhatás okozza.

Igazságot tenni nem tudunk ebben a blogban. Aki a GGKI honlapján megnézi Miskolczi és Zágoni előadásait láthatja, hogy nem az átlag újságolvasónak, de még csak nem is az átlag környezetvédőnek szánták a mondanivalójukat. Nézzük inkább meg, hogy mi következik a tudományos eredményekből a politika és a mindennapi élet szemszögéből: