Ökológiai gazdaság

Véleményem szerint a növekedésnek két fő társadalmi hajtóereje van. Ez két nagyon erős pozitív visszacsatolási hurok, azaz nem csak ők serkentik a növekedést, hanem a növekedés is őket. Egyiket se túl egyszerű kikapcsolni, pedig nem nehéz belátni, hogy jobb lenne nélkülük.

1) A kis visszacsatolási kör: a politika
A politikusok viselkedését legerősebben a következő választásokra való készület határozza meg. Kis leegyszerűsítéssel mondhatjuk, hogy az emberek ha jobban élnek, akkor nagyobb valószínűséggel választanak újra egy politikust. A jó élet -ebben a rendszerben- egyrészt szól arról, hogy mennyi pénzük van (tehát nem szeretik az adóemelést) másrészt arról, hogy milyen minőségűek a közszolgáltatások (amelyeknek emeléséhez viszont több pénzre van szükség általában). Ha adóemelés nélkül akarjuk emelni a közszolgáltatások színvonalát, akkor növekedő rendszerre van szükségünk. Így nagyobb a termelés, az emberek jövedelme átlagosan növekszik, többet fogyasztanak, tehát az adóbevételek növekszenek. Ezzel a politikusok mozgástere növekszik.
Ez a visszacsatolási kör mérhetetlenül fontos. Ha leállna az az érintett politikusok azonnali bukását jelentené, ezért inkább minden ország a reménytelen mértékű eladósodást választotta Németországtól Magyarországig.
A politikusok tehát nem tudnak élni növekedés nélkül.

2) A nagy visszacsatolási kör: a piac és a plurális társadalom
A plurális demokráciának egyebek mellett az az egyik legjelentősebb vívmánya, hogy nem kell többé megegyezni abban, hogy a társadalom milyen célok vagy értékek mentén éli az életét. Senkinek nem okoz túl nagy gondot az, hogy egymással lényegében ellenkező célokon dolgoznak a társadalomnak hatalmas csoportjai. Amíg a GDP növekszik, és az elosztási rendszerek nagyjából működnek, addig van lehetőség arra, hogy a zöld szervezetek egyre többet fektessenek a Föld megmentésébe, míg újabb gyárakba ruházzanak be az ipar képviselői, megnövelve a környezetpusztításból származó hasznukat. Amíg növekszik a rendszer, addig lehet egyre növekvő erőforrásokat fektetni a világbékét sürgető programokba, és mellette újabb fegyvereket kifejleszteni.
Ha megállna a növekedés, akkor muszáj lenne döntést hozni ezekben a kérdésekben. Ha nem növekedne a teljes rendszer, akkor az egyes szereplők már csak egymás rovására tudnának növekedni. Ezen a ponton a ma meglehetősen könyöklős piaci verseny öldöklésbe menne át, elkerülhetetlenül.

Ez a két visszacsatolási kör hajtja a növekedés iránti megállíthatatlan vágyat. Valójában az első részben a második következménye.

A növekedés megállítása tehát nem lehetséges a kapitalizmus mai keretei között, erre törekedni is felesleges. A globalizáció, a szabad verseny és a tőke uralma között nem lehet olyan gazdasági modellt megvalósítani, ami nem ön és közveszélyes.

Azt azonban ne higgye senki, hogy nem lehetne egy teljesen más, sokkal közösségibb, kooperatívabb rendszert létrehozni...

A fenntartható közösségek és a tájbarát mezőgazdaság érdekében 2011. szeptember 17-én elfogadott pannonhalmi nyilatkozat egyik sarkalatos kérdésköre a helyi piac és annak jelentősége. A helyi piac a globális gazdasági hálózatok uralma alól felszabadító élelmiszer-önrendelkezés és a közösségi tudat helyreállításának és megerősítésének gyökereként értelmezhető, így központi magja a fenntartható fejlődésnek.

A helyi piac létrehozása során számos akadályba ütközik. Gyakorta sem megfelelő számú termelő, sem elegendő mennyiségű termék nem áll rendelkezésre egy piac megalakításához. A szabályozó jogi rendszer átláthatatlan, életidegen és sok helyütt harmonizáció híján ellentmondásos is - ez alapjaiban nehezíti meg a piac létrejöttét. A higiéniai elvárások abszurdak, a helyi termékek többnyire fű alatt cserélnek gazdát, a nagybani piacról érkező áruk kizárása problematikus, az élelmiszerek általános forgalmi adója végett a kistermelői és őstermelői termékek versenyképtelenek a világpiaci árukkal szemben.

A pannonhalmi tanácskozás résztvevői gyakorlati útmutatóval szolgáltak a helyi piac létrehozásának elősegítésére, a következő néhány sorban pontokba szedve összefoglalom a pannonhalmi nyilatkozat helyi piac kérdéskörével kapcsolatos alapvető tennivalóinak listáját. (A kiemelések önkényesek, a teljes és részletes javaslatok az eredeti dokumentumban olvashatóak.)

Az eurózóna válsága 10 évig is eltarthat – mondja Angela Merkel. Egyfelől az euróövezet egybentartásához 10 évnyi folyamatos megszorítás kellene, másfelől viszont a szétesése igaz hogy hosszú távon jobb lenne, de rövid távon még súlyosabb válságot okozna, ami eltartana vagy három évig – mondja a londoni CEBR - ha jól értelmezem.

10 éves válság Európában – mit jelenthet ez?

A világ egészét tekintve két lehetőség van: Vagy összeomlik a világgazdaság néhány évtizeden belül az ökológiai problémák miatt, vagy nem.

Először vegyük azt a lehetőséget, ha összeomlik: Az energiaválsággal foglalkozó szakemberek nagyjából 2030 környékére, azaz 20 év múlvára teszik a világgazdaság működésképtelenné válását. Ebben az esetben a 20 évet nyilván fokozatos hanyatlás fogja jellemezni, vagyis az első 10 évben még jobban döcög a szekér, a második 10 évben viszont fokozatosan egyre inkább akadozik már.

Ha ez az összeomlási forgatókönyv igaz, akkor Európa nagyjából a világgazdaság utolsó működő évtizedét fogja parkolópályán tölteni, vagyis ebből a válságból már nem nagyon fogunk kimászni még az energiaválság kezdete előtt.

Vagyük a másik lehetőséget, ha nem omlik össze a viággazdaság, mert mondjuk okos emberek használható fúziós reaktorokat fejlesztenek ki, a klímaváltozás a gondviselés kegyének köszönhetően még elviselhető korlátokon belül marad, stb.

Ebben az esetben viszont, ha Európa a következő 10 évet parkolópályán tölti, Kelet- és Délkelet-Ázsia viszont az eddig megszokott sebességgel szárnyal, akkor 10 év alatt a ma még meglévő elönyünk úgy eltűnhet mint a pinty! Kíváncsiságból utána számoltam, ha a vásárlóerőn mér egy főre eső magyar GDP a következő 10 évben stagnálna, a kínai pedig az előrejelzéseknek megfelelően évi 7%-al nőne, akkor 2021-re az egy főre eső átlagjövedelem Kínában nagyjából ugyanakkora lenne mint Magyarországon.

Vagyis, mit jelent ez?

- Ha összeomlik a világ, akkor ebből a válságból Európa már nem nagyon keveredik ki az összeomlásig.
- Ha meg nem omlik össze, akkor ez a 10 évnyi parkolópálya pont elég ahhoz, hogy Európa elveszítse azt a különleges státuszát gazdasági fejlődés és életszínvonal terén, amit nagyjából 1850 óta élvez.

Ami a két opcióban közös: Ha az euróválság tényleg 10 évnyi stagnálást hoz, akkor Európa most szűnik meg annak a kitüntetett helyzetű tejjel mézzel folyó kontinensnek, a világ Svájcának lenni, ami nagyjából 1850-től kezdve napjainkig volt.

Épp elég sokat írunk a válságokról, és annak a különböző okairól, hogy miért fog összeomlani a társadalom, a gazdaság, hogy milyen krízisek lesznek és mennyi megoldhatatlannak tűnő probléma vár ránk. Most egy olyan BBC filmet mutatunk be, ami az élelmiszertermelés egy lehetséges reformját ismerteti. Őszintén szólva számomra olyan szimpatikus lenne ennek a modellnek a megvalósítása, hogy még egy kőolajban bővelkedő, stabil klímájú világban is ezt választanám:

A gazdasági és az ökológiai problémák egy közös okra vezethetők vissza: a minden áron való növekedés kényszerére. A végtelen növekedés álma valójában teljesen abszurd elképzelés, mégis okosnak mondott emberek ezrei hisznek benne valamiért... Az alábbi videót a brit new economics foundation készítette, mi pedig magyarra szinkronizáltuk:

Sokan azt mondják, hogy növekedés nélkül lehetetlen biztosítani az emberek normális életlehetőségeit. Hadd feleljek erre egy kérdéssel: miért volna lehetetlen, hogyha muszáj?

Nem is tudom már melyik jutott előbb el hozzám, Szalay-Berzeviczy Attila a Budapesti Értéktőzsde volt elnöke cikke az indexen, vagy az alább látható videó. Nem is ők voltak az elsők akik ezzel jöttek, Pogátsa Zoltán is rég megírta a blogjában. Szóval sejtettük, szinte tudtuk.

Elhinni azonban nehéz. Össze fog omlani ez az egész gazdasági rendszer körülöttünk. Nem a munkanélküliség lesz magasabb, és így lesz aki megússza, mások nem, hanem egy mindenkit komolyna érintő, súlyos gazdasági krízis következik, amiből nem világos a kiút, de egy biztos, a klasszikus növekedés ösztönző módszerek nem fognak segíteni. A bankbetéteink lehet hogy semmit se fognak érni, az elvont tudásunk igen nehezen lesz hasznosítható.

Bíztató szavakat csak politikusoktól hallunk, a közgazdászok már hosszú ideje semmi jót nem jósolnak. Ahogy egy barátom szokta mondani, a világnak már rég vége van, csak még nem mondta be az RTL Klub.
Hát, most bemondta a BBC:

A GMO vita valahogy örökzöld. Legutóbb az index közölt finoman szólva egyoldalú cikket az Alkotmány GMO ellenes passzusáról.

A cikkel kapcsolatban csak annyit említenék meg, hogy a sok megkérdezett informátor mind GMO párti volt, és a cikk alapján joggal feltételezhetjük, hogy a tiltás ellen nagyon keményen kiálló Ángyán József professzor államtitkárt senki nem kérdezte, noha gyakorlatilag ő áll a tiltó passzus mögött - ezt az egyet az újságíró is megjegyzi.

Az iparszerű élelmiszertermelés a mezőgazdasági fajtagazdagság fő ellensége, ebben a GMO az egyik legerősebb fegyver manapság. Hogy miről is van szó? Ez az ábra sokat elmond a harc lényegéről, és állásáról:

A kép tetején azt láthatjuk, hogy a XX. század elején egy-egy faj hány változatát használta az amerikai mezőgazdaság, és hogy ez mennyire csökkent le a század végére, a génbankok készleteit is beleszámítva.

Akkor tehát tegyünk rendet a GMO kérdésben 12 tömör bekezdésben:

A genetikailag módosított élőlények (GMO) általában valamilyen speciális tulajdonsággal vannak felruházva, például ellenállóak fő kártevőjükkel szemben. A Monsanto, a világ egyik legnagyobb vetőmagforgalmazó vállalata például kifejlesztett egy olyan kukoricafajtát, amibe beépítette a Bacillus thuringiensis toxinját, ami elpusztítja a kukoricabogarat. Ezzel a stratégiával elméletileg nagyobb terméshozam érhető el, és nincs szükség vetésforgóra sem, mint korábban. A vetésforgó is jó védekezés a kukoricabogár ellen, mert így két évente nem találnak elég táplálékot a kikelő lárvák, de ez az eljárás kisebb profittal jár, mint a GMO alkalmazása, így nem meglepő, hogy az USA középnyugati részén ("Corn belt" régió) a farmerek jelentős része GMO kukoricát termeszt. A terméshozam nagyobb, vetésforgóra nincs szükség, kevesebbet kell vegyszerre költeni.

A terv legalábbis valami ilyesmi volt. Most azonban az Iowa State University kutatója Aaron Gassmann felfedezte a kukoricabogár egy olyan fajtáját, ami rezisztens a toxinnal szemben. Hiába termesztenek GMO-t a gazdák, a kártevő ugyanúgy elpusztítja a termésüket.

Többször hivatkoztuk Donella Meadows és szerzőtársai könyvét, A növekedés határait. Ez a korszakalkotó könyv 1972-ben a világ nagy anyagforgalmi rendszereit vizsgálta egy World3 nevű számítógépes modell segítségével.

A modellben szerepet kapott a Föld népessége, az egy főre jutó fogyasztás, szennyezés, erőforráshasználat, a technológiák és még jónéhány tényező. A számítógép nem tesz mást, mint ezeknek az összefüggéseit, a köztük kimutatható visszacsatolásokat modellezi.
Például: a népesség növekedésével növekszik az élelmiszerfogyasztás és az ipari termelés is. Ezek miatt növekszik a szennyezés, ami csökkenti a talajok termelékenységét, ami viszont csökkenti az élelmiszertermő képességet, stb. Ennél persze kifinomultabb az egész.

A World3 modell készítésekor 4 fő gondolat határozta meg a munkát:

1. Az egyes folyamatok, anyagáramlatok között pozitív és negatív visszacsatolási hurkok írják le a kapcsolatokat. Egy rendszer akkor stabil, ha ezek egyensúlyban vannak egymással.
2. A rendszer működéséhez erőforrásokat használ fel. Ezek közül egyesek nem újulnak meg, mások bizonyos sebességgel képesek erre, az a sebesség azonban nem nagyon befolyásolható.
3. Az egyes események hatásai időnként jelentős késleltetéssel jelentkeznek. Például a várható élettartamra, vagy a születések számára vonatkozó hatások fél-egy emberöltő alatt kezdenek el láthatóvá válni.
4. A negyedik alapvető gondolat pedig az, hogy az egész globális társadalmi-gazdasági rendszert egy egységes, rész-rendszerekből felépülő rendszernek tekinti, amelyben semmi sem független a másiktól, minden hatás a teljes rendszerben szétterjed, és érvényesül valamilyen mértékben.

Sok ember számára érthetetlen az, hogy az argentin búza és a kínai iparcikkek hogyan szoríthatják ki a magyar termékeket a piacról, amikor azokat több ezer kilométerről kell ideutaztatni. Nem jelent költséget a világ túlsó oldaláról ideszállítani valamit? Egyáltalán mit keresnek itt ezek a termékek?

Ezt nevezik szabad piacnak, kedves olvasóink. Mások globalizáció néven tisztelik, megint mások a lemaradó országok támogatását látják benne. Vannak akik a távoli országok versenyképességét dicsérik, mások gyarmatosításnak tekintik ezt a folyamatot. Abban azonban nem könnyű megegyezni, hogy akkor most mi gyarmatosítjuk őket, vagy ők minket? És ha már a hazai termékek gyártóival versenyeznek, mit szólnak ehhez az itthoniak?

Kinek jó ez?

Nekünk biztosan nem, semmilyen szempontból. Ahogy korábban már írtam, a gazdasági növekedésünknek is az tenne jót, ha a saját természeti erőforrásainkból élnénk, és a saját vállalataink termelnék meg a javak többségét. A vásárlóknak rövid távon persze jobb, hogy olcsók a termékek, de hosszabb távon nekik sem az. Ez a probléma legsúlyosabban az élelmiszertermelés terén jelentkezik. Köztudottan mezőgazdasági ország vagyunk, mégis évről évre tüntetnek a gazdáink, extra támogatásért könyörögnek, míg nem tudják eladni a termékeiket normális áron. Nem versenyképesek az argentin és a többi távoli élelmiszeriparral. Ezekben a távoli országokban olyan alacsony bérekért és olyan alacsony minőségi előírások mellett termelnek meg mindent, hogy a legagyafúrtabb magyar gazda se képes aláígérni a napi néhány dollárból tengődő munkások termékeinek, még akkor sem, ha a világ túlsó feléről kell idehozni azokat.