Zöld technológia

Zöld körökben igencsak kedvelt és nagyra becsült Meadows házaspár A növekedés határai (Limits to Growth) című írása immár közel negyven évvel ezelőtt, 1972-ben figyelmeztet a véges világban történő végtelen növekedés természeti környezetre gyakorolt hatásának következményeire. A könyv zárszavában a szerzők három lehetséges mintát vázolnak fel a természeti környezetet ért ártalmakra adható reakcióként, melyek közül a következő sorokban a techno-optimizmusnak nevezett mentalitás formát veszem górcső alá.

A techno-optimizmus szellemében hívők szerint (melynek egyik hírhedt képviselője Julian L. Simon amerikai közgazdász) nincs miért aggódnunk, hiszen a jövő gondoskodik magáról, - természetesen a technológia adta eszközök segítségével - ahogy azt mindig is tette. Könnyen belátható, hogy a techno-optimizmust körüllengi némi tudománytalan vak hit, mely olykor a nevetségességgel határos. A techno-optimisták a világot korlátok nélkülinek képzelik el, ahol az emberiség végül majd vígan, teli pakolt bőröndökkel hagyja hátra a Föld nevű bolygót és költözik át a távoli égitestek egyikére. Tévképzet azt gondolni, hogy ez belátható időn belül valódi megoldásként szolgálhat a népességnövekedés problémájára, hiszen egyrészt még nem fedeztünk fel olyan bolygót, mely lakható lenne számunkra, másrészt egy lakhatatlan égitesten megfelelő életkörülmények létrehozása igencsak nehézkes a tudomány mai állását figyelembe véve. Nem beszélve arról, hogy a népesedési tendenciákat nézve, az évente megközelítőleg hetven-nyolcvan millióval növekvő lélekszámú lakost minden esztendőben át kellene telepíteni egy másik bolygóra, amely jelenleg szintén megoldhatatlan feladat.

Hogy ne mondhassátok, hogy az ökók mindig csak világvégéről beszélnek, meg vissza akarnak kormányozni minket a középkorba, mutatunk most valami nagyon szexi, nagyon modern, nagyon smart megoldást, amivel a gázszámlád, és az ökológiai lábnyomod is csökken...

Az egyik legnagyobb energiafogyasztó és CO2 kibocsátó forrás kétség kívül a lakások fűtési-hűtési rendszere. Kevésbé ökoérszékenyek számára fogalmazzunk úgy, hogy ez az egyik legdrágább dolog, amit a kényelmünk érdekében fizetünk hónapról hónapra.

Az ideális válasz minden bizonnyal egy tömegkályha lenne, de aki ezt különböző okokból nem teheti meg, az a földgázos fűtési rendszerét is takarékosabbá teheti egy kis technológiával:

mielőtt bárki állást foglalna...

Lassan már öt éve vagyok tudatos környezetvédő és 4 éve foglalkozom vele szakmailag, két éve dolgozom ezen a területen. Sokszor, sok véleményt, előadást hallottam különböző mértékben környezetbarát szervezetektől, képviselőiktől, munkatársaktól, a méreg zöldtől a konzervatívokig, a technokrata hatékonyság mániásoktól a hagyományokból táplálkozó parasztemberekig.

Az elmúlt 5 évben az éppen aktuálisan beszerzett véleményeknek megfelelően változott a hozzáállásom a különböző kérdésekhez, az utóbbi időben azonban próbáltam kritikus lenni mind a zöldekkel, mind az ökoszkeptikusokkal szemben. Mostanra eljutottam addig, hogy tanácstalan vagyok, ezért objektív leszek és bemutatok pár olyan környezeti problémát, amiben nem tudok állást foglalni, főleg mivel nincsenek meg a megfelelő információim a területről, vagy csak egyszerűen nem tudom elhinni, hogy azok megfelelők lennének. Ha valaki tudja a választ írja meg!

Az energiaválsággal kapcsolatban sokat hallhatunk manapság a fúziós energiáról. A hidrogénizotópokat héliummá alakító folyamat, amely a csillagokat és a mi Napunkat is fűti, rendkívül hatékony, de sok kérdést felvet. Egyfelől éppen rendkívüli ereje miatt a Földön ember alkotta formában egyelőre csupán a hidrogénbomba formájában ismert, mert egyelőre még nem sikerült megoldani azt a problémát, hogy egy ilyen heves reakció egyszerűen szétolvasztaná a számára helyet adó erőművet. Működőképes fúziós reaktor megalkotásához a legjobb esetben is még évtizedek szükségesek, de szkeptikus vélemények szerint könnyen lehet, hogy eleve kudarcra ítélt vállalkozásról van szó. Ha viszont ez sikerülne, akkor a fúziós energia sok szempontból ideálisnak tűnhet: Az üzemanyagul szolgáló deutérium vízből nyerhető ki, így a potenciális készletei messze nagyobbak bármely más energiahordozóénál. A deutérium vízből való kinyerésekor oxigén szabadul fel, magának a fúziós reakciónak pedig hélium – egy ökológiai szempontból teljesen ártalmatlan nemesgáz – a végeredménye. A fúziós energiatermelés során tehát alapvetően csak oxigén (melléktermékként) és hélium (végtermékként) keletkezne, így egy rendkívül tiszta, környezetbarát folyamatról van szó. Ugyanakkor a reakció hatásfoka is rendkívüli, nagyságrendekkel haladja meg a fosszilis energiahordozóét. Szinte kifogyhatatlan készletek, rendkívüli hatásfok, és környezetbarát végtermék – ez akár álmaink energiaforrása is lehetne, egy ideális fejlődési irány alapzata. Másfelől viszont ez jogos kételyeket is ébreszt azt illetően, hogy az emberiség vajon hogyan használna fel egy ilyen lehetőséget. Sokan tartanak attól, hogy egy ilyen mértékű energiaforrás a mai pazarló és túlhajszolt gazdasági rendszer minden eddiginél rosszabb túlpörgéséhez vezetne, a korlátait vesztett emberiséget immár semmi sem tartaná vissza attól, hogy minden eddiginél jóvátehetetlenebb károkat okozzon.
A nagy kérdés tehát az, hogy mit jelentene számunkra és a világnak a fúziós energia? A fenntartható fejlődés szent grálját, amelynek megtalálásával végre fellélegezhetnénk, és a kezünkben lenne a kiút az erőforrásválságból, vagy éppen ellenkezőleg, végső lökést a világgazdaság rendszerének elembertelenedése útján?

Ahogyan a nagyok csinálják
Az Unió 2008 novemberében fogadta el a hulladékokról szóló 2008/98/EK irányelvet, ami előírja a tagállamoknak, hogy a hulladékgazdálkodással kapcsolatos szabályozásukat úgy módosítsák, hogy az az irányelvben foglaltaknak megfeleljen. Az irányelv azonban 2006-os elődjéhez képest nem tartalmaz kitörő újdonságokat; inkább alapelveket rögzít, fogalmakat tisztáz. Lényeges újítása, hogy kötelező egy rangsort betartani a hulladék kezelési módszerek között, ami eddig csak tájékoztató jellegű volt. Az ún. hulladékhierarchia legmegfelelőbb kezelési módszernek némi képzavarral a hulladékkeletkezés megelőzését tekinti, leginkább kerülendőnek pedig a lerakást.
Az irányelv kicsit nagyobb hangsúlyt fektet a megelőzésre, és alapelvvé emeli a hulladékos körökben méltán híres „gyártói felelősséget”. Ez egy olyan eddig soha nem látott világújdonság, ami leplezetlenül arra akarja kényszeríteni a gyártókat, hogy vállaljanak felelősséget a termékeik emberre és környezetre gyakorolt hatásaiért, akár a termék hulladékká válása után is! A merész ötlet célja, hogy elsősorban adókkal, díjakkal és büntetésekkel abba az irányba terelje a vállalatokat, hogy azok inkább invesztálják ezt a pénzt környezetbarát, tartós és könnyen újrahasznosítható termékek fejlesztésébe. Nem mintha az a felelősség 50 évvel ezelőttig nem lett volna magától értetődő, hogy nem mérgezem meg rákkeltő játékkal a szomszéd iskolába járó gyerekeket, és persze azt sem akarom, hogy az általam gyártott széknek a harmadik ráülésnél kitörjön a lába, mert még a végén elterjedne a híre és senki nem vásárolna tőlem. Szóval a jogászok már megint feltalálták a spanyolviaszt. Sebaj, csinálják.

Általános vélekedés, hogy Magyarország elmaradott kelet-európai országként, mint jó pár dologban, a környezetvédelemben is példát vehetne a nyugati országoktól. Ez talán igaz is néhány területen, de nem a hulladékgazdálkodásban.
„1995-ben egy európai állampolgár 460 kg hulladékot termelt átlagban. Ez a mennyiség 2004-re 520 kg-ra nőtt és a számítások szerint 2020-ra tovább emelkedik 680 kg-ra, ami majdnem 50%-os emelkedést jelent 25 éven belül” áll az Európai Környezetvédelmi Ügynökség 2008-as jelentésében. Szomorú, hogy az átlag felső határát pont a magukat környezettudatosnak tartó nyugati államok képviselik. Így Ausztria 2008-ban 601 kg/fő hulladékot produkált, míg Dánia 802 kg-ot, Finnország 522 kg-ot, Franciaország 543 kg-ot, Írország 733 kg-ot, Luxemburg 694 kg-ot teljesített. Míg az un. keleti blokk jóval az átlag alatt teljesített (Bulgária 467 kg/fő, Magyarország 453 kg/fő, Lengyelország 320 kg/fő, Románia 382 kg/fő, Szlovákia 332 kg/fő).
A nyugati államok legkevésbé sem példaértékű hulladékpolitikáját igazolják az EUROSTAT adatai is, amik szerint Magyarországon 2004-től 2008-ig a hulladékmennyisége 17%-al csökkent, míg több nyugat-európai országban nőtt (Németországban 3%-al, Olaszországban 22%-al, Ausztriában 6%-al, Finnországban 15%-al… stb.)